Egyénileg nem rajtol rosszul, de jól sem. Családja ugyan súlyos vesztese a szocializmusnak, de a harmincas-negyvenes évekből annyi családi vagyont – telkek és balatoni nyaraló formájában – sikerült átmenteni a hatvanas-hetvenes évekre, hogy amikor önálló életet kezd, van hova nyúlnia egzisztenciális forrásért. Nem örökölt középosztálybeli helyzetet, ám első házassága idején édesapja tanácsi lakásába költözhetett, majd második házasságakor – noha a válóperben anyagilag vesztessé vált – az anyai nagyszülők maradék vagyona rajthelyzetbe hozza.
Nem (nagyon) érdekli, és nem különösebben becsüli a pénzt, a vagyont, de anyai nagyapja bankár, édesapja sok vállalkozásban érdekelt gyáros és vállalkozó volt, így annyit megtanult és aztán tudatosan vállalt, hogy amennyiben lehetőség van rá, törekedjen saját vagyoni-pénzügyi háttér-országának megteremtésére. Miután az államosításkor a Domokos és Varga család szinte minden gazdasági jószágát elvették, nagyon mélyen megtanulta, hogy a mindenkori rendszerben, az államban bízni nem nagyon szabad, s egyértelműen erre építeni pedig tilos.
A hatvanas évek végétől az államkapitalizmus korszakának sajátossága az volt, hogy a polgárokat már kevésbé fegyelmezték, szorongatták politikai akciókkal, viszont folyamatosan megpróbálták anyagi-pénzügyi kényszerekkel megfélemlíteni. Először a Fiatal Művészek Klubjában tanulja meg, hogy a politika (a nem nyilvános politika) pénzügyi ellenőrzésekkel, anyagi megpróbáltatásokkal szeretné fékezni, hajlítani. A hetvenes évek, a nyolcvanas és a kilencvenes évek közepén is évekig kerül létbizonytalanságba, ám azt is tapasztalnia kell, hogy ugyanakkor a hatalom (a nyilvánosság előtt nem látszó hatalom) nem akar mindenáron örök ellenségeket „gyártani”.
A kádári szisztéma taktikája, a puha diktatúra technikája világos: egy pofon, egy ölelés. Avagy a rendszer ad egy személytelen pofont, hátha a megpofozott ettől engedelmes lesz, aztán nyújt egy személytelen ölelést, hátha a megölelt a rendszer híve vagy látszat-híve lesz. Varga Csaba ezt elég hamar átlátta és a rendszer rafinált működését kitanulta. Amikor lebegtették, támadták, mintha ellenséges vad lenne, akkor fellélegzett, amikor simogatták, vagy cukrot nyújtottak neki, mint egy lónak, akkor szintén fellélegzett, s mind két esetben ekkor (saját feje után) továbblépett az általa jónak vélt úton. Akkor is persze, ha éppen senki nem figyelt rá, vagy éppen nem a politikai „puskacső” előtt üldögélt.
Ezt két tulajdonsága miatt tehette. Először is szerencsés alkata van, mert nem félt, ha pedig félt, nem félelmében cselekedett, másodszor pedig nagyszülei-szülei miatt a minimális életfeltételek folyton adottak voltak a számára. És a szegénységtől sem félt és fél. A kilencvenes években és az ezredfordulón azt is megtaníttatták vele, hogy az örökölt és továbbbővített vagyonát is elvesztheti, s nem csak saját ügyetlensége vagy rossz döntései, hanem esetleg a rendszer vagy a rendszer egyes képviselőinek nem publikus szándékai miatt is.
Mindig építkezik, szó szerint és átvitt értelemben is, de mindig felkészült arra, hogy ezt elvehetik tőle, vagy esetlen maga is elvesztheti, mert nem a tulajdon-vagyon érdekli, hanem az, hogy ezt miképpen tudja szellemi szándékainak szolgálatába állítani. Mindig előre menekül, s amikor hátra vetik, akkor is előre szalad. Nem akar jutni ugyanakkor sehova, legalább is nem a társadalom csúcsaira, csak arra figyel, hogy munkájához viszonylag jó feltételek legyenek, és legalább annyi (induláshoz szükséges) vagyont hagyjon gyermekeinek, mint amennyit ő kapott. Nem félt attól sem, ha nem volt állása, s attól sem érezte boldognak magát, ha időnként – a rosszul fizetett átlagértelmiségihez és nem a gazdasági elithez képest – magas jövedelme volt. Szerencséje van, mert felesége partner az újrakezdésekben, és közben megteremti körülötte az ízléses tárgyi-materiális világot, azaz a családi otthont.
Végül a kilencvenes évek második felétől a korszak megtanítatta vele, hogy a tudástőke pénztökévé váltható, ha valóban új tudással rendelkezik, avagy az információs kor információ-birtokosai anyagilag is jól járhatnak. Nem szégyelli tehát, hogy Nagykovácsiban kutatóintézetet épít, amint nem szégyellné azt sem, ha ez nem sikerülne neki. Ha szerencséje van, gyermekei középosztálybeli helyzetet örökölnek tőle, ha nincs szerencséje, „csak” szellemi tőkét kapnak, amivel akár többre is juthatnak, mint önmagában a társadalmi státusszal.
Az intézeti központ Nagykovácsiban másfél évtizedig működött, ami aztán folytathatatlanná vált. Ennek okait a pénzpiac központú újkapitalizmus erkölcstelen létmódjában lehet keresni, és megtalálni. A folytatás több alternatívát kínált, s az új központ helye részben Pilisszentkereszt lesz. Az új kérdés egyben új paradigma is: az új tudásokra, új paradigmákra, új tudatosulásra épülő – a világszerkezet szinte minden szintjén jelen lévő – kutató- és fejlesztőintézet milyen típusú, formájú központot követel magának? A válaszkeresésben meglehetősen messzire néz és új intézeti modell megformálását választja.
Ha a modellkereső választ tudjuk, akkor már csak az a kérdés, hogy ez miképpen finanszírozható és működtethető? Nem biztos, hogy az igazi és helyes válasz mindig a gazdasági-társadalmi erőtérben található meg. Ennek ellenére Varga Csabának részben még feladata, hogy családja mellett (új típusú) szellemi műhelyeinek fenntartásáért dolgozzon.
A gazdasági világválság és a szellemi piac szűkülése miatt ez nem könnyű lecke.
Varga Csaba gondolkodásában így lányainak és unokáinak sorsa nem szakítható el szellemi gyermekeinek (így például a kutatóintézetének) jövőjétől, ugyanakkor sem kettévált családjának, sem intézetének fenntartása nem hajtja rabszolgaságba, és nem szeretné, ha az egzisztenciális létfeladatok megakadályoznák a szellemi-szakmai feladatok ellátásában. Minden szolgálata és minden krízis és minden siker ellenére vagy ezektől függetlenül növekszik személyes (kvalitatív) szabadságának esélye, ami egyúttal a legteljesebb belső elkötelezettséget hozza magával.
